Különös emailt kaptam a napokban. Ismeretlen a küldője, meglepő módon mégis a gyerekkori becenevemen Babinak szólít, az aláírás sem túlzottan árulkodó – Erzsike… De ami a kettő között van, az bizony megdobogtatta a szívemet. Megkért, olvassam el a mellékelt novelláját, és ha tehetem, menjek el a könyvbemutatójára, mert megjelent az első novelláskötete…. Hmmm, ez nem úgy tűnik, mintha spam lenne, és a törlés gomb helyett mégis inkább a megnyitást választom.
Először a meghívót nyitottam meg, nemrégiben a neten felfedezett, és csaknem azonnal kedvencemmé fogadott írónő Lysa Blue könyvbemutató estjére szól… Most már határozott kíváncsisággal olvasni kezdtem a novelláját, azt sem tudom, vettem e közben levegőt, annyira meglepett, hogy egy velem történt eseményről szól az írás…Ötvenhat őszén éppen csak megkezdtük a tanulást az iskola első osztályában, amikor a felnőttek hirtelen megváltoztak, aggódóak lettek, nem engedtek bennünket egyedül sehová, egymás közt suttogtak, olyan titokzatos lett minden.Egyik alkalommal a szüleim izgatott suttogásából elcsíptem egy foszlányt „tank áll a buszmegállónál”. Még sosem láttam tankot, de nem mertem rákérdezni, apukám ugyanis minden eddiginél szigorúbban a lelkemre kötötte, hogy nem mehetek a kapun kívül, és az iskolából is egyenesen hazajövök a többi utcabeli gyerekkel együtt. A kíváncsiság csak nem hagyott nyugodni, másnap az iskolában kérdezgetni kezdtem a többi gyereket, főleg azokat, akik a buszmegálló felé laknak. Mondta az egyik fiú, hogy ő látta, nagyon ijesztő,
Főleg a hatalmas ágyúcső a tetején, ő is csak futva a kerítés tövében mert eljönni. Győzött a kíváncsiság, iskola után a barátnőimmel addig ügyeskedtünk, míg sikerült a buszmegálló felé induló csoporthoz csatlakoznunk. Amikor már elég közel voltunk, a tankhoz futni kezdtünk, én sosem voltam valami gyors futó, lemaradtam. Mivel az ágyúcsőről nem tudtam levenni a szemem, megbotlottam és el is estem. A többiek futottak tovább, de Erzsi barátnőm észrevette mi történt, és a buszváró mögé bújva akart megvárni.
Észrevettem, hogy valaki mászik ki a tankból, és elindul felém. A torkomban dobogott a szívem, a szemem is behunytam, és minden porcikámban remegve próbáltam volna felállni, hogy elszaladjak. Nem nagyon ütöttem meg magam, de a félelemtől moccanni sem tudtam, … A katona pedig egyre közeledett felém, és az ágyúcső is éppen szembe nézett velem.
– Most le fognak lőni, mert nem fogadtam szót a szüleimnek? - kérdeztem rémült szipogással a katonát.
– Mutasd, nem ütötted meg magad?! – és miközben felemelt, aggódva nézte a horzsolást a térdemen. – Ne félj tőlem kislány, mi katonák a tankkal csak azért vagyunk itt, hogy vigyázzunk az itt lakó gyerekekre és felnőttekre.
… Amikor Erzsi barátnőm látta, hogy felemel, kiabálva futni kezdett felénk a buszváró mögötti fedezékből.
- Hova viszi a barátnőmet? Ne merje bántani mert én megvédem! Úgy ám!! Nem hagyom egyedül!. – és apró ökleivel már ütötte is a katonát. Talán még bokán is rúgta, de ő nem haragudott rá, tetszett neki a kislány bátorsága.
– Nagyszerű ember lesz belőled, ha megnősz! – mondta elérzékenyülve Erzsikének. Megsimogatta a fejét, és még a masniját is megigazította, nehogy elvesszen. - Nekem is majdnem ekkora kisfiam van, mint ti, - mondta és elmosolyodott – jövőre már iskolás lesz az én Gyuszikám is… hogy múlik az idő… Hiszen csak nemrég született…. Megmutassam a fényképét? Igen ő az, a hintalovon lovagolva…Tegnap, amikor elbúcsúztam tőle, azt mondta, ő is olyan bátor katona akar lenni, mint az apukája – mesélte mosolyogva, de könnyes szemmel.
– Nekünk is van ám hintalovunk, de én már nem ülhetek bele, csak az öcsém, mert nagy vagyok. Apukám mondta. – szólaltam meg, még egy kissé szipogva.
- Tovább nem mehetek, de a buszváróig visszakísérlek benneteket. – mondta széles mosollyal az arcán – Remélem ez a lecke elég volt, megtanultátok, hogy szót kell fogadni a szüleiteknek! – mi pedig lélekszakadva futottunk hazáig…
Ezt a történetet ugyanígy nem lehet kitalálni, törtem a fejem, és nem is eredmény nélkül. Lehetséges, hogy a levél írója ugyanaz az Erzsi, aki „megvédett” a katonától…?! Hát persze! … Ha belegondolok, nem láttam mióta befejeztük az általános iskolát…
Néhány nap múlva fél órával kezdés előtt ott voltam a könyvbemutatón, és bizony megelőztek a régi osztálytársaim, mert Erzsi mindenkit elhívott. Amikor rákérdeztem, Te lennél az írónő? csak rejtélyesen mosolygott. – Gondolkozz! – mondta – Hogy hívják az írónőt? … és engem?
– Hát Lysa Blue … Kékesi Erzsi – Erre bizony magamtól rá kellett volna jönnöm!
A meglepetéseknek itt még nincs vége… Öreg bácsikát kísér egy korunkbeli fiatalember – alighanem eltévedhetett, és talán a nyugdíjas klubot keresi – gondoltuk, de előveszi az ominózus novelláskötetet… Erzsivel szinte egyszerre kiáltunk fel:
– A katona! Ugye Maga a katona?! … akkor a kísérő - Te csakis Gyuszi lehetsz, a fia. Már hallottunk rólad, tudtuk, hogy te is létezel, mert apukád, ott a tanknál megmutatta még a fényképed is. Mennyi véletlen kellett hozzá, hogy itt és most ismét együtt emlékezhetünk! – és meghatottan öleltük át egymást. Különös gondolatokat ébresztett bennem – de talán a többiekben is – ez a váratlan találkozás. A könyvbemutatón és utána is még sokáig beszélgettünk a forradalomról, az élet dolgairól… Nekünk akkor fogalmunk sem volt róla, mi történik, csak jó néhány évvel később tanultunk történelem órán az ellenforradalomról… Most pedig itt van velünk egy katona, aki személyes tapasztalatait osztotta meg velünk hitelesebben és életszerűbben, mint azt bármelyik történelmi tanítás teszi. Sok mindent itt értettünk meg igazán az akkori eseményekből, az együtt töltött néhány óra alatt.
A búcsúzásnál Gyuszi azt is elmondta, milyen gyakran emlegeti apukája még mostanában is azt a két kislányt, akik egy életre beleírták magukat a szívébe., mert eszébe juttatták, hogy a kisfia és a családja minden másnál előbbre való.
Visszagondolva... benne voltunk a történelemben egy pillanatra! A barátnőm és én - , két kíváncsi masnis kislány, akiknek az a tank és a katona jelenti egy ország szabadságvágyát, pedig akkor még nem is tudtunk róla, hogy van olyan a világon!
Tallászné Horváth Mária
